0. - Prológus

Sziasztok!

Előre tudtam, hogy nem fogom kibírni, hogy ne publikáljak itt valamit. Ezért átszabtam az előző bejegyzést, így az, ami eddig a nyitás volt, az most az első fejezet felkerülésének idejét jelzi. Jó szórakozást a Prológushoz, remélem elnyeri néhányotok tetszését!

Lizzy

***

- Hagyjátok már abba, én is itt vagyok! - kiáltottam rá Alexre és Kylera, akik egészen addig magukról - vagy inkább rólam - megfeledkezve egymás száját igyekeztek felfedezni, nem éppen illendő módon. Hangomra viszont szétrebbentek, és végre ismét rám összpontosítottak - Nos, most, hogy ily gyönyörű módon kifejeztétek egymás iránti szereteteket - és itt próbáltam mérgesen barátnőmre pillantani -, végre jöhetnek az én problémáim. Vagy dolgaim. Nevezzük őket akárhogy.

- Remek - próbált úgy tenni Kyle, mintha értené, miről beszélek.

- Készültél esetleg egy prezentációval? Csak, hogy biztosan megértsük, miről is akarsz velünk beszélni - kapcsolódott a beszélgetésbe Alex is, akinek keze lassan egyre közelebb vándorolt Kyleéhoz. Gúnyos mondatára ismét elővettem kegyetlen pillantásomat.

- Szóval. Gondolom már észrevettétek, hogy körül-belül négy hónapja élünk ebben a lakásban hárman. És azt is bizonyosan tudjátok, hogy állandóan egymáson lógtok. De tényleg. Mindig és mindenhol, ráadásul ez nekem nem éppen kelle-

- Térj már a lényegre! - szólt rám Kyle, kinek figyelme ismét kezdett Alexre terelődni.

- Úgy döntöttem, kiköltözöm - jelentettem ki, és vártam, hogy döbbenten, esetleg vérig sértődve felkiáltsanak, de helyette csak leplezetlen boldogságtól csillogó szempárjaik kezdtek még fényesebben ragyogni - Ennél azért nagyobb meghatódást vártam - sértődtem meg én, mire egyszerre kezdtek el ironikus hangon szitkozódni, mert „ők annyira szerettek ám velem lakni”.

***

Három nap múlva már teljesen össze is pakoltam a dolgaimat, és készen álltam arra, hogy a nem rég kibérelt és már be is rendezett kis lakásomba költözhessek. Elbúcsúztam Alextől és Kyletól, barátnőm vállig érő, szőke haja csiklandozat az arcom, mikor szorosan megölelt.

- Jézusom, nem az országból megyek el, csak a város másik oldalára költözöm! Bármikor meglátogathatjuk egymást! - mondtam neki levegőért kapkodva, miközben én is átkaroltam.

- Ígérd meg, hogy nem veszi át a helyem senki sem! Én lehetek az egyetlen legjobb barátnőd, örökre!

- Ígérem - toltam el magamtól, és mosolyogva a szívemre tettem jobb kezem. Ezután még egyszer összemosolyogtunk, én pedig beszálltam az kocsimba, hogy elinduljak új életem felé.

Hamarosan megérkeztem egy kis négyemeletes társasház elé, nyomomban a költöztető autóval. Leparkoltam, és szemügyre vettem új otthonomat. A ház fala lila színben pompázott, amibe a felfutó indák miatt egy kis zöld is keveredett. Az építmény régies volt, a hatalmas ablakok kopó, fehér fakerettel rendelkeztek.

„Erre szokták mondani, hogy egyszerű, de nagyszerű” - gondoltam magamban, majd a kulcsokat előhalászva kinyitottam a ház kapuját és beléptem a lépcsőházba. A lakásom a második emeleten kapott helyet, ajtaján egyértelműen látszott, hogy megviselt már. Elfordítottam a zárat, majd nagyot sóhajtva kinyitottam új életem kissé nyikorgó kapuját.

Ahogyan beléptem, egyből magamba szívtam új otthonom illatát. Nem volt hatalmas, összesen két szobából, egy konyhából és egy fürdőből állt az egész, de úgy gondoltam, tökéletes hely lesz új életem kezdetére. A nappaliban két fotel és egy tévé kapott helyet. A bútorok pasztellkék színben pompáztak, a szőnyeg pedig natúr volt, így harmonizált a fa parkettával. A konyhában egy sütő és egy tűzhely kapott helyet, mellettük a fényes fekete pultba beépítve egy csap volt. A hely kihasználásának érdekében fejmagasságban szekrények sorakoztak, itt kaptak helyet az edények, a tálak és a fűszerek. A kézmosó mellett hűtő állt, azzal ellentétes irányban, a szoba másik felén a sarokban egy üres pult foglalt helyet egybeépítve a tűzhellyel, így a konyha egyik oldalát teljesen elfoglalták ezek a dolgok. Középen öt hosszú lábú bárszék vette körül az asztalnak nem nevezhető beépített emelvényt, ez szolgált egyben étkezőként is. A hálószobában összesen három bútor - egy ágy, egy asztal és egy éjjeliszekrény - volt, a fa parkettát piros szőnyeg fedte. A franciaágy még szinte csupaszon árválkodott, csak a matrac volt a helyén, a lepedő és az ágynemű még sosem találkozott vele. Ajtó csak a fürdőn volt, így szabad bejárás biztosult az összes helységhez. A hatalmas ablakok minden szobába rengeteg fényt engedtek, ezzel otthonos hangulatot kölcsönözve a lakásnak.

- Rendben van Camille, ez lesz az új önmagad kezdete. Új ismerősök, új dolgok, csak semmi megszokott - mondtam magamnak, és valamilyen szinten komolyan is gondoltam. Nagyot sóhajtottam, és leültem egy bárszékre. Sok ideje először voltam tényleg egyedül, és hiányzott barátnőm társasága, még ha mostanában hanyagolt is Kyle miatt. Gyorsan megráztam magam, és eldöntöttem, bemegyek a városba, hiszen nem szerettem volna már az első napomat egyedül tölteni.

***

Seattle nagy város, ám ezen a környéken minden nyugodtabb kicsit, mint eddigi lakhelyem körül. Itt is rengetegen szaladgálnak az utcákon, nagy a nyüzsgés, ám valahogyan csendesebbek az emberek. Boldogan sétáltam az utcán, magamba szívtam a hűvös levegőt, miközben agyam folyamatosan azon kattogott, hogyan folytassam innen ezt az elhamarkodottam elkezdett „új életet”.

Az utcán hirtelen megláttam egy kék hajzuhatagot, majd nem sokkal később a hozzá tartozó kedves arcot is. A lány egy halom pólóval és CD-vel a kezében manőverezett az emberek között, úgy tűnt, siet valahova. Nagyot sóhajtottam, becsuktam a szemem, és amikor mellém ért, puszta véletlenből úgy léptem, hogy összeütköztünk. Mindketten a betonra estünk, az ő kezéből kihullottak a ruhadarabok, a lemezek is szétszóródtak körülöttünk. A tömeg úgy került el minket, mint egy folyóban a víz egy nagyobb szikladarabot. A kékhajú idegen rám mosolygott, és hangosan felnevet:

- Jajj, bocsika, sokszor nagyon falábú vagyok! - szabadkozott. Ezek szerint nem látta, hogy szándékosan ütköztem neki.

- Semmi baj, szerintem én sem panaszkodhatok ilyen téren - nevettem rá, majd felé nyújtottam a kezem - Egyébként a nevem Camille Gunn, pont ma költöztem erre a környékre - angyalian mosolyogtam rá, igyekeztem szóval tartani.

- Ó. Én Hollie Hill vagyok - mutatkozott be nekem, és ügyetlenül megrázza a kezem, majd felállt, és elkezdte összeszedegetni a földön szétszóródott dolgokat. Segítettem neki, a tárgyak keresése közben pedig beszélgetést kezdeményeztem.

- Hova indultál ilyen sietősen? - kérdeztem tőle, miközben kezébe nyomtam egy fekete pólót.

- Igazából nagyon sehova, csak szerettem volna minél előbb kibontani az új szerzeményeimet - vigyorgott rám, és meglengetett pár pólót, amit a kezében tartott. Valahonnan ismerős volt a hangja, de az istenért sem tudtam volna felidézni, honnan - Most meg mit bámulsz olyan elgondolkodva? - kérdezte, és felkapott egy CD-t, ami kicsit messzebb esett az ütközéskor.

- Semmi-semmi. Lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de ismerős valahonnan a hangod - mondtam neki, mire felragyogott az arca.

- Júúúúúúúújj, ez az! Imádom, amikor ez történik! - A járókelők megrökönyödve néztek rá, mintha megbolondult volna - Tudod, van egy YouTube csatornám - árulta el, és végre eszembe jutott. Régebben Alex bámulta folyton a videóit.

- Azta. A barátnőm rengeteget néz téged! - ámultam el, és arra gondoltam, ha Lex most tudná, kivel beszélek, elsüllyedne az irigységtől. Hollie elmosolyodott, és egy fekete filctollat varázsolt elő az egyik zsebéből.

- Mindig tartok magamnál egy filcet az ilyen, és ehhez hasonló esetekre - magyarázta, mikor látta, hogy furcsállva nézem az íróeszközt. Ezután fogta a karomat, és egy telefonszámot firkantott rá - Tessék, ha bármiben segíthetek, vagy csak haverkodni szeretnél - mondta, és szélesen elmosolyodott, majd megölelt és elviharzott. Én meg csak álltam, és azon csodálkoztam, egyesek milyen közvetlenek tudnak lenni.

***

Mikor hazaértem, feltűnt, hogy tartok valamit a kezemben. Egy lemez volt az, amit elfelejtettem Hollie-nak visszaadni. Tárcsáztam a számát, és izgatottam vártam, hogy felvegye a telefont.

- Hali, Hollie hallgat téged! - köszönt a mobilba, mire elmosolyodtam. Nem is gondoltam volna, hogy vannak olyanok, akik direkt kieszelnek egy telefonos köszönést.

- Szia Hollie, Camille vagyok, a lány, akinek délután megadtad a számod - köszöntem én is egy kicsit feszengve. Szinte hallottam, ahogy a szája sarka a füléig kúszik.

- Ó, máris szükség lenne rám? - kérdezte, de hangjában huncutság hallatszott, mint ahogyan egy kisgyerek szokott beszélni, amikor valami szeleburdi dolgot művelt.

- Igen, az egyik lemezed a kezemben maradt - magyaráztam neki.

- Tudom, direkt hagytam nálad - nevette el magát -, hogy felmehessek hozzád. Azt akartam, hogy mindenképp hívj fel valamiért - ecsetelte a tervét - Mondd a címed, és máris ott vagyok!